Iwagakure

Téma: Iwagakure Pént. Jan. 07, 2011 8:32 pm

Iwagakure ninjáinak elfogadott előtörténetei kerülnek ide.

Téma: Re: Iwagakure Szomb. Jan. 08, 2011 1:14 pm

Név: Ishimaru Namida
Kor: 26
Rang: Jounin
Falu: Iwagakure
Magasság: 186
Súly: 83
Elsődleges elem: Föld
Másodlagos elem: Villám
Kinézet: Ezüstfehér haj, lila-fekete mellény, fekete kesztyűk, egy unikornist formázó medál, fekete nadrág, shinobiszandál.
Felszerelés: 10 kunai, 5 shuriken, 3 robbanócetli
Jellem: Lobbanékony, ám vidám természetű. A barátság számára mindenek felett áll. Nem ismer lehetetlent. Sosem tesz olyat, ami ellentétes a gondolkodásával. Nem a kagéját szolgálja, hanem a falut.

Előtörténet:

Még javában dúlt a háború, amikor Namida megszületett. Szerencsére véget is ért mielőtt a fiú ninjává vált volna, igaz Iwagakure vesztesként került ki belőle, ami a mai napig meghatározza döntéseit, működését. Maga a klán viszonylag könnyedén átvészelte a háborús időket, így Namida közvetlen családjából nem is hiányzott senki. Apja Ishimaru Kiiro, komoly veteránnak számít, ahogy anyja Aki is. A fiú útja már a születésekor eldőlt: Mint az Ishimaru klánban mindenki, neki is ninjának kell állnia, akár tetszik, akár nem. Míg kicsit volt rengeteg hősies tettet hallott, melyet a klán tagjai vittek véghez, így abban a reményben, hogy egy napon ő is olyan lehet, mint ők, elfogadta, hogy ninja legyen. A klán szabályai szerint, nem járt akadémiára, hanem az idősebb klántagoktól tanulta az alapokat, mind az elmélet, mind a gyakorlat terén. Namida jó tanítványnak bizonyult és az alapokat rövid idő alatt elsajátította. Elsősorban ninjutsuban jeleskedett, viszont a fegyverek használata nem volt az erőssége, ami miatt egy évvel tovább kellett az idősebbekkel maradnia, mint a többieknek. Ebből következik, hogy a fegyverekkel a mai napig nincs kibékülve és ha lehet nem is használja őket. Ezután őket is csapatokba osztották, mint a faluban a genineket, azzal a különbséggel, hogy sokkal inkább a klán foglalkoztatta őket, mint a falu. Mi tagadás? A klán tagjai különbnek is érzik magukat a falubeli ninjáknál. Tehát csapatba került. Csapattársa két testvér Yoroi és a klán jelenlegi vezetője Soeki lett. Ők hárman kiváló csapatot alkottak. Az öszhangot nagyban segítette az, hogy mindannyiuk gondolkozása hasonló volt és a legszorultabb helyzetben is segítették egymást, nem törődve a kockázattal és az esetleges következményekkel. Emiatt a magatartás miatt, többször vádolták őket felelőtlenséggel és nemtörődömséggel és számos alkalommal kellett a klán idősebb tagjai előtt feleniük ‘a klán utánpótlásának és hírnevének gondatlan veszélyeztetése’ miatt. Az idősebbek közül egyedül a mesterük Yotogi állt ki értük. Talán ő volt az egyetlen, aki megértette ezeket a dolgokat, mégha nem is lehetett része benne, hiszen ő elvesztette a csapattársait. Talán pont ezért értette meg jobban... A genin évek alatt sok hasznos dolgot tanultak a 40es éveiben járó Jounintól és néhány komoly edzéssel teli hónap után betekintést nyerhettek a klán saját stílusába, az Ishi no Genkotsu-ba, azaz a Sziklaököl stílusba. Az egészet az Ishi no Teashi/Szikla Végtagok/ elsajátításával kezdték, mely minden további technika alapja lett. Ezzel képessé váltak a végtagjaikat sziklakeménységűvé változtatni, melyekkel hatalmas erejű ütések, rúgások bevitelére váltak képessé, vagyis ebből következett, hogy Taijutsut is elkezdtek tanulni, hiszen annélkül mi értelme lenne az egésznek, nem igaz? Teltek az évek és egy napon Yotogi úgy gondolta, hogy a fiúk már megszokták a klán területét és a berkeikben elvégzett küldetéseket, ezért levegőváltozásra van szükségük. Yotogi összehívta aklán idősebb tagjait és megosztotta velük, hogy a klán egy régi jóbarátjához, Hane Torihito-hoz, egy öreg remetéhez küldené őket, aki a Vízesés Országában lakott. Így került a kis csapat három évre távol Iwagakurétól. Ez alatt a három év alatt, rengeteget fejlődtek és tanultak az öregtől és végre elérték azt a szintet, hogy egy napon már chuuninok lehessenek. Namida tizenhat éves volt, mikor hazatért a többiekkel és otthon szeretettel fogadták őket, majd rögtön számot is kellett adniuk, hogy mi mindent sikerült elsajátítaniuk ezalatt a három év alatt. Végre elérték azt a kort és tudászintet, hogy beleszólásuk lehessen a klán ügyeibe. Ezalatt újra feszültség kezdett kialakulni az országok közt és elhatárolódtak egymástól. Iwagakuréban pedig meghirdettek egy Chuunin-vizsgát. A vizsga két fordulóból állt: Az elsőben kiküldték a csapatokat a legmagasabb hegységre és egy hetet kellett ott tölteniük, minimális felszereléssel, kitéve magukat az időjárás kényének- kedvének. Namida a mai napig emlékszik erre a hétre...
Az első napon szakadó esőben kellett táborhelyet keresniük, majd sátrakat állítani, ami a laza föld és az eső miatt nehéz volt, de azért nagynehezen sikerült. Ezután élelmet keresni indultak, de napszálltakor sikertelenül kellett visszatérniük, hiszen még az állatok sem voltak olyan őrültek, hogy abban az ítéletidőben kimerészkedjenek hajlékaikból.
Másnapra elállt az eső, viszont a helyébe elviselhetetlen szélvihar érkezett és a fiúk attól tartottak, hogy a szél elviszi a fejük fölül a sátrat, majd lefújja őket a hegyről. Ezen a napon még edzeniük is kellett, ami a lehetetlennel volt határos, mert a szél nem csak zvarta őket, de telehordta a szemüket mindenféle növénnyel, porral, avarral... Erre a napra is megvolt az élelem keresés, de azúttal valamivel sikeresebb volt, mint egy nappal előtte. Apróbb madarakat sikerült elejteniük, bár nem értették, hogy miféle ostoba madár az, aki ilyen szélviharban képes repkedni. Este a tűzgyújtás is okozott problémákat, hiszen hármuk közül egyiküknek sem volt tűz az eleme, így öngyújtóval kellett próbálkozni, de a szél nem nagyon engedte. Mire sikerült, addigra már le is feküdhettek.
A harmadik napon kellemes volt az idő, aminek szívből örültek. Végre nyugodtan telt az edzés és az élelem keresés sem okozott gondot, sőt este még a tüzet is könnyű volt meggyújtani. Őszintén reményedtek benne, hogy most már jó idő lesz, de ez csak remény volt.
Negyednapra emberpróbáló hőség érkezett, amit felerősített a még nedves növények párologtatása is. A fülledt időben szenvedés volt bármit is csinálni, de edzeni kellett és élelmet keresni. Nem tehettek mást, kénytelenek voltak elviselni a hőséget és tenni, amit eddig is. Edzés után folyt róluk az izzadtság, de szerencsére találtak egy tavacskát, ahol megfürödhettek. Így már könnyebb volt élelem után kutatni és a tóhoz inni érkező állatok közül ejtettek el néhányat, ezzel biztosítva a további élelemellátást. Így már csak az edzésre és a túlélésre kellett koncentrálniuk.
Elérkezett az ötödik nap és ismét szép, enyhe idő volt a hegyen és a fiúk már bele voltak fásulva a monotonitásba, de csinálták a dolgukat, ahogy kell. Estére hullafáradtak voltak és nagyjából ott aludtak el, ahol éppen voltak. Ezt később meg is bátnátk, hiszen másnap reggel hideg érintésre ébredtek: Ismét szakadt az eső és mintha a természet teljesen ellenük fordult volna: Orkán erejű szél támogatta az esőt és a hőmérséklet hihetetlenül lehűlt. Fázva, vizesen kuporogtak a sátorban remélve a jobb időt, de ez már nem jött el, amíg ott voltak. Az utolsó nap mindközül a legrosszabb volt: A sátrat jégvihar tépte darabokra, a szél pedig elvitte a maradványait. Nem tehettek sokmindent: edzettek, hogy legalább mozogjanak, hogy elviselhetőbb legyen a hideg. Éjszakára még hűvösebb lett és attól tartottak, hogy megfagynak, de ez nem következett be. A kelő nap ébren találta őket, hiszen le sem mertek feküdni, nomeg nem is nagyon lett volna hová. Ekkor jött értük mesterük, kai gratulált nekik, amiért átvészelték ezt a kegyetlen és szeszélyes hetet. Fáradtan, csapzottan és szakadtan, de végre visszaindultak Iwagakuréba. Egyetlen előnyét látták ennek az egésznek: Megtanulták elviselni a legmostohább körülményeket is. Erősek lettek testben és lélekben is egyaránt, ami a jövőben még hasznos lehet....
Eljött hát a vizsga második fordulójának az ideje, ahol a harci képzettségüket kellett megmutatniuk a Tschuchikagénak és a falu vezető ninjáinak. Ez több hullámbna zajlott: Először fegyveresen kellett egy véletlenszerűen sorsolt jelölt ellen küzdeniük, ezután pedig az eddig elsajátított jutsukkal. Namida csöppet sem volt elragadtatva attól, hogy fegyvereket kell majd használnia és a hideg futkározott a hátán a gondolattól és homlokát kiverte a víz. De nem volt mit tenni, el kellett fogadni, hogy ez az ára annak, hogy Chuunin lehessen. Szerencsére volt ideje aggódni, hiszen csak a középmezőnyben került sorra. Ellenfele, egy nála valamivel fiatalabb fiú volt, de ez nem jelentett előnyt neki, hiszen gyűlölte a fegyvereket és hanyagolta a használatukat. Semmiféle taktikája nem volt az elkövetkezendő harcra, hanem sokkal inkább a szerencsére bízta magát. Igyekezett kitérni a fiú támadásai elől és akkor támadni, amikor rést hagy a védelmén. Az elképzelés jó volt, ám a dolog szépséghibája a kivitelezésben volt. A fiú ügyesen bánt a fegyverekkel és szinte sosem hagyott lehetőséget Namidának a támadásra. Amikor kifogytak a dobófegyverekből, kardot rántottak és vívni kezdtek, amiben úgy tűnt Namida veszíteni fog. Ellenfele egészen a küzdőtér faláig szorította és itt már a szerencs dolgozott helyette: Egy vágás elől pont a megfelelő pillanatban hajolt el, így ellenfele kardja a falat érte és egy lepattanó darab a fiú szemébe ment. Namide kihasználva a pillanatnyi szünetet, kirúgta ellenfele lábát és megadásra kényszerítette. El sem hitte, hogy sikerült! Legyőzött valakit fegyveres harcban. Álmában sem gondolta volna, hogy menni fog neki, de áldotta a szerencséjét. Csapattársai szemlátomást könnyebben boldogultak a fegyverekkel és így mindannyian tovább jutottak a következő fordulóba, ahol a jutsuké volt a főszerep. Amikor meglátta ellenfelét, azt hitte szörnyet hal a meglepetéstől, ugyanis nem volt más, mint a már ekkor is híresen jó chakrakontrollal rendelkező unokanővére, Yuu. Nem igazán fűlett a foga ehez az összecsapáshoz, hiszen egyikük számára sem ígérkezett könnyűnek, ráadásul még rokona is volt, akit le kellett győznie. Elkezdődött a küzdelem, aminek még messze nem volt előrelátható a vége. Mindketten ugyanazokat az elemeket és ugyanazt a Taijutsu stílust birtokolták. Hosszú ideig zajlott a párharc és inkább a Taijutsu volt mérvadó, abból is a sajátjuk, de nem kímélték egymást ninjutsuval sem. Végül Namida került ki győztesként, amit annak köszönhetett, hogy Yuu chakrája egy hajszálnyival előbb fogyott el és inkább feladta a harcot. Hősünk örült a nehezen kicsikart győzelemnek és hálát is adott az égieknek, hiszen már ő is alig állt a lábán. Az utánuk következő küzdelem volt a legkomolyabb, ugyanis csapattársai, Yoroi és Soeki küzdöttek egymás ellen. Az utolsó pillanatokig heves küzdelem végül Yoroi győzelmével ért véget, de helytállásáért Soeki is megkapta a Chuunin rangot. Elérkezett az időszak, amikor már komolyabb küldetések várták őket és sokkal több szavuk volta klánon belül, mint eddig. Most már hallgattak rájuk és ha úgy hozta a sors, akkor a tanácsaikra is hallgattak. Az elkövetkező néhány évben a klán ügyeivel foglalkoztak és annak céljaiért küzdöttek. Ez alatt Soeki már Jounin rangot kapott, majd néhány héttel később Yoroi is. Egyedül Namida volt még hátra a csapatából, de sehogy sem adatott számára lehetőség, hogy kiérdemelje. Bizonyára a sors is a megfelelő alkalomra várt és vele együtt Namida is.
Néhány hónappal Yoroi Jouninná válása után gyász köszöntött az Ishimaru klánra, hiszen a klán eddigi vezetője az öreg Kossetsu eltávozott. A klán idősebb tagjai összeültek, hogy új vezetőt válasszanak maguk közül. Ez a rövid ‘Interregnum’ kishíján véres belháborúba torkollt, hiszen az öregek ki akarták zárni a választásból a fiatalabbakat. Soeki pedig síkra szállt az érdekeikért és sokszor szinte harcig menő éles viták közepette próbált meg lehetőséget teremteni arra, hogy végre egy fiatalabb és keményebb kezű vezetője legyen a klánnak. Az öregek persze féltették a pozíciójukat és a helyzetüket a fiatalokkal szemben, ezért megpróbálták őket a lehető lemesszebbre küldeni Iwagakurétól. A meglepetés akkor érte őket, amikor az ifjabb vezetők korábban visszatértek és kezdődött előről az egész. Soeki türelme fogyóban volt és csak Namida közbelépésének köszönhette, hogy nem csapott szét még a többiek között. Yoroi ezalatt egy jó ötlettel állt elő: Eszerint megnyerik maguknak a Tschuchikagét és az ő támogatásával végre lehet vezére a klánnak és ez megmentheti a széteséstől. Soeki feladata volt, hogy az öregeket lefoglalja, míg Yoroi és Namida a Kagé-val tárgyalnak. Néhány napon belül meg lett az eredménye és a Tschuchikage bejelentette, hogy támogatja, hogy Soeki legyen az Ishimaru klán új vezetője, valamint értésre adta azt is, hogy az ellenállást bármilyen eszközzel hajlandó letörni. Így nem maradt más lehetőség, mint elfogadni Soeki-t a vezéri poszton, amit később az öregek sem bántak meg, hiszen igen jól végezte/végzi a mai napig is a dolgát. Namida egy hatalmas ünnepséget szervezett a tiszteletére, ahol alaposan felöntöttek a garatra, így hősünk a másnaposság erős tüneteivel indult a küldetésre, amit kapott. Persze nem volt túl komoly feladat... Egy csapattal kellett őrjáratoznia a határvidéken, ahonnan idegen csapatok mozgását jelentették. Namida és Yoroi kissé leszakadtak a csapattól és egy eddig számukra ismeretlen völgybe tévedtek. Namida előtt egy kunai fúródott egy fába, majd lépteket hallott. Kivette a kunait és addigra egy kard pengéjét érezte a hátának nyomódni. Mire megfordult volna, már tarkón is vágták egy markolattal és mire magához tért, egy barlang előtt találta magát, egy fához kötözve. Egy öreg ninja és egy fiatalabb, mégis a 40-es éveiben járó nő állt előtte zord tekintettel. Namida reménykedett benne, hogy társai hamar megtalálják, de sehol nem látta őket. A két idegen és a közelben álló néhány bandita vallatni kezdték:
- Ki vagy?- kérdezte az öreg ninja, miközben egy botot emelt ütésre és a tekintette semmi jót nem ígért.
- A mesebeli herceg! -válaszolta Namida, mire akkora pofont kapott, hogy azt hitte menten elájul. - Na várjatok csak! Ezért még lakolni fogtok! -kiáltott rájuk, amit fogva tartói egy újabb lendületes pofonnal honoráltak.
Jelenlegi helyzetében hősünk a fél karját adta volna, ha most előkerül Yoroi és a többiek. A karja senkinek nem kellett, de hamarosan előkerültek és leütötték az öreg ninját.
- Hagyjátok életben... Elszámolnivalóm van vele. - kérte a többieket.
Ezalatt a nő egy kunai-al a kezében a barlang bejárata felé indult, ahol egy tizenöt éves fiú jelent meg. A nő célja láthatóan az volt, hogy megölje a fiút, amikor a háta mögül Yoroi hangját hallotta és egy tűzgolyó fúródott a nőbe, aki holtan esett össze. Namida ezalatt kiszabadult, majd szemügyre vette a nőt.
- Kár érte... Azért szerettem volna megbúbolni. A kezed istenit Yoroi! -kiáltotta, majd mikor megfordult, azt hitte káprázik a szeme.
Yoroi mellett egy lány állt és mint később kiderült, a fiúnak a testvére. Eközben az öreg ninja is elkezdett feltápászkodni, majd ezután ismét elterült, ezúttal örökre, miután Namida, kőkeménnyé formált lábával fejberúgta, majd leköpte a vérző ninját. Ezután visszatértek a faluba, majd nyomozni kezdtek a kiszabadított testvérpár ügyében. Hamar kiderült, hogy egy gazdag család sarjai, akik felett a nagynénjük gyámkodott, elvéve tőlük mindent, ami őket illette volna. Yoroi a jelentésében, kicsit megváltoztatta a tényeket, mivel a Tschuchikage kérdéseinek megválaszolását jobban szerette volna Namidára hárítani, hogy ő maga a lánnyal foglalkozhasson. Namida örömmel fogadta ezt a kis gesztust, hiszen, így egy lépéssel közelebb kerülhetett ahhoz, hogy Jouninná válhasson. Ezalatt Soeki és Yoroi belevetették magukat Ritoru és Fuyu családi ügyének kibogozásába és nagyon meglepődtek, amikor a szálak a Vízesés Országába vezették őket. A nagynénjük egy itteni klánt bérelt fel a fogvatartásukra, de a klán tagjai nem voltak hajlandóak szóba állni Namidával, amikor ő tárgyalni ment hozzájuk, sőt egy erőteljes veréssel is megfenyegették. Ette is a méreg hősünket. Hogy merészelnek vele ezek a patkányok így beszélni? Vele, aki Iwagakure egyik legősibb klánjából származik. Na várjatok csak! Hazatérve elpanaszolta, hogy nem éppen a származásának járó bánásmódban részesült, aminek hallatán Soeki éktelen haragra gerjedt, majd a Tschuchikage engedéylével megindultak, hogy eltapossák a Fune klánt. A klán egy erődítményszerű épületegyüttesben lakott egy szigeten. A bejutás, a klán szállását körülvevő víz miatt nehézkesnek bizonyult, de megoldották. A támadók hatalmas földgátakat emeltek, hogy ezzel elterelhessék a kis folyót, mert ha megszökik a víz akkor könnyebben bejutnak. Szabályosan ostrom alá vették az ellenség búvóhelyét, majd bejutottak és porig rombolták az épületeket és kiirtották a klán tagjait, akiknek nem sikerült idejében kereket oldaniuk. A vezetőt elfogták és kivonszolták a mezőre, ahol Yoroi és Namida már meghajlított két fiatalabb fát és a férfi két oldalát a két fához kötötték, majd elvágták a fát tartó köteleket és az ellenséges klánvezér ezek által lelte halálát. Sokkal okosabbak nem lettek ugyan, de egy lehetséges ellenséggel kevesebb és ez pont elég volt. Hazatérve a Kage gratulált nekik a könnyű győzelemhez és egy ünnepélyes ceremónia közepette teljesült Namida vágya is. Végre megkapta az áhított Jounin rangot. Hősünk alaposan megünnepelte, hogy Jounin lett és zúgó fejjel, holtfáradtan és a másnaposságtól émelyegve fogadta másnap a klán többi tagjának gratulációját. Ezután Soeki közölt vele rossz hírt. Eszerint Takigakure értésre adta, hogy nem kíván összetűzésbe keveredni Iwagakuréval, de nem tűri, hogy a Sziklák közt Rejtőző Falu seregestül keljen át a Vízesés Országába és ott hatalmas területeket pusztítson el. Ezzel a gesztussal végleg megszűnta két ország közti jó kapcsolat lehetőége, de Namida úgy gondolta, hogy emiatt főjön Soeki feje, elvégre ő a klánvezér. Ezután a klán és a Kage engedélyével elhagyta Iwagakurét egy rövid időre, hogy ismerkedjen más országokkal. Alig két év alatt megfordult szinte mindenhol és rengeteg tapasztalattal és jutsuval lett gazdagabb. Újdonsült tudása birtokában visszatért klánjához, ahol már más szelek fújtak. Mindenki készülődött. Namida értesült a küszöbön álló háborúról, de álmában sem gondolta volna, hogy ennyire veszélyes lehet a helyzet. Vándorlásai alatt sokmindent hallott, de akkor is meglepte, amit idehaza látott. Ellenezte a közelgő háborút, hiszen jól tudta, hogy mi lett Iwagakure sorsa a legutóbbi alkalommal és úgy gondolta, hogy a legjobb az lenne, ha ezúttal kimaradna belőle, de minden ellene szólt. A sajtó és a klán is a háború pártján állt és hiába mondott bármit is, mindig volt egy érv, ami megbuktatta a gondolatmenetét. Ez a fajta tömegpszichózis lassan átragadt Namidára is és már ő is részt vett a készülődésben. Segített tartalékokat felhalmozni, őrjáratozott a határvidékeken, részt vett az újoncok képzésében és így tovább. Leginkább az újoncok képzése tetszett neki, hiszen visszaidézte azokat az időket, amikor ők voltak ilyen fiatalok és egy hétig szenvedtek a hegytetőn az időjárással dacolva, nomeg a számos küldetés, melyek egyaránt voltak izgalmasak és veszélyesek. A klán fiatalabb tagjai tisztelték, hiszen ő volt a klán ‘világjárója’ szinte minden ismert országban megfordult és rengeteg tapasztalata volt ezek szokásait illetően. A készülődés közepette érte őket a hír, hogy az öreg remetét, Torihito-t, akinél gyermekkorukban három évet töltöttek, elvitte az aggkori végelgyengülés. Mivel az öregnek senkije nem volt, így a klán temetőjében helyezték el, tiszteletbeli klántaggá nyilvánítva. Namida rég nem hallott az öregről, mégis úgy érezte, mintha valami meghalt volna benne, hiszen rengeteget köszönhettek neki. Meghatározó része volt az életüknek az a három év...
A készülődés folyt tovább és hősünkben ismét feltámadt a mehetnék. Újra engedélyt kért és ismét a nyakába vette a világot. Első útja Konoháb vezetett, ahol legalább olyan nyugtalanság uralkodott, mint Iwa-ban, de valahogy nem hasonlított a megbolygatott hangyabolyra, mint az ő faluja. A következő állomás Sunagakure volt. Az itteni elviselhetetlen sivatagi légkör eszébe juttatta a chuunin vizsgájának első fordulóját, amikor legalább ilyen elviselhetetlen forróság volt a hegyen. Következő úticélja Kirigakure volt, amivel szemben fenntartásai voltak, hiszen nem épp a szivélyességéről híres ország. Ennek ellenére érdekesnek találta. Az egész olyan volt, mintha éjjel-nappal háborúban állnának valakivel. Mindenhol fcsapatokba botlott. Látszott, hogy Kiri mindenre felkészült. Kriből Kumogakuréba ment, a Villámok Országába, ahol származása miatt nem néztek rá túl jó szemmel. A falu és a lakói magabiztosnak és erősnek tűntek. Na igen, volt miért magabiztosnak lenni. A Raikage hihetetlenül erős és Kumo is jól jött ki az előző háborúból. Ezután következtek a kisebb országok. Ezekben szemlátomást gyengébbek voltak az öt nagy országnál és szövetségeseket kerestek maguknak köztük, vagy már kötöttek is. Namidában ismét elkezdett buzogni a háborúellenesség. Megborzongott, ha belegondolt, hogy mi vár ezekre az országokra, ha a nagy nemzetek valamelyike végigsöpör rajtuk, Nem kívánt részt venni egy ilyen akcióban, de tudta, hogy ha eljön az idő nem lesz más választása. Ezek után hazafelé indult. Szívét ismét kétségek mardosták és a reménytelenség, hogy odahaza fölöslegesen emel szót a háború ellen, nem tehet ellene

Téma: Re: Iwagakure Hétf. Aug. 01, 2011 10:47 am

Név: Hasegawa Kazuhiro

Kor: 17

Rang: Genin

Falu: Iwagakure

Magasság: 181 cm

Súly: 78 kg

Szemszín: sárgásbarna

Hajszín: fekete

Vércsoport: 0

Megjelenés: Arca markáns és arisztokratikus, ami mellett még félelmetes is. Haja kócos, sötétfekete és rövid. Egy vékony kapucnis pulóvert visel, amin még egy barna dzsekit hord, amely belülről bézs színű és bélelt. A falut jelölő pántja a dzsekijének jobb válára van varrva. Nadrágja szintén fekete és hosszú, ami mellé még egy pár fekete lábbeli is párosul.

Jellem: Ő finoman fogalmazva egy közveszélyes őrült. A srácnak a harc a mindene, képes bárkit hidegvérrel meggyilkolni. A küzdelem számára mámorítóan hat, élvezi a vérre menő csatákat is. A célja, hogy minél erősebb legyen és megküzdjön minden nagy ninjával. Az őrület sokszor párosul magas intelligenciával, ami Kazuhironál is igaz.

Felszerelés: ruházat

Előtörténet:

Kényeztetés

Még réges régen született egy fiú Iwagakurében, ahol a kórházban csak üvöltött egy asszony. Ő volt az édesanyám, aki kínkeserviben megszült engem, habár ő csináltatta fel magát, így vállalnia kellett a következményeket. Jó módú család révén, nem igazán számított, mert mint minden hasonló embert, engem is elkényeztettek. Édesapám egy neves kereskedő volt, akit Hasegawa Danjuronak hívtak, édesanyám pedig fogadós volt, amit még a nagyapám hagyott rá halála után, mivel öreganyám már rég elhalálozott. Édesanyámat Hasegawa Izumonak hívták, aki rendkívül jól értett a pénzhez, így sose voltunk gazdasági válságban. Egyre csak cseperedtem, de többnyire az anyám szoknyáját szorongattam, mivel édesapám folyton úton volt. Mindig a fogadóban sündörögtem és hallgattam a ninják csodálatos kalandjait, amiket éppen a többieknek meséltek. Én is mindig arról álmodtam, hogy hős ninja leszek, de ez az álom hamar szertefoszlott. Kevés barátot szereztem, mert engem eminens kis b*uznyáknak néztek, és nem foglalkoztak velem. Valóban meg volt mindem, de mint mondják a vagyon nem pótol mindent. Fájt, hogy nem lehetnek olyan barátaim, akikkel szívesen megosztom a ninják kalandjait vagy játszhatok ninjásat, nekem nagyképű úri gyerekekkel kellett töltenem az időt, de muszáj volt belemenjek ebbe a színjátékba szüleim kedvéért.

Az álmok szertefoszlása

Eljött az az időszak, amikor mindenki beiratkozhatott a ninjaakadémiára. Hát nem teljesen mindenki, mert szüleim ezt nem hagyták. Ők azt akarták, hogy apám után én is kereskedő legyek, de a gyerekszó nem ér semmit a felnőttével szemben, így ki kellett hagynom az álmomat, hogy erős ninjává váljak. Közben megszületett életem megkeserítője, a húgom. Őt Hasegawa Michihironak nevezték el. Így se foglalkoztak túl sokat velem eléggé, most végképp elterelődött rólam a figyelem és csak a taníttatásomat intézték mindig. Egy öreg férfihez kerültem tanulni, aki rendszeresen megütött egy bottal, ha nem tudtam pontos választ adni a kérdéseire. Minden ütést a testemre mért, hogy ne legyen látható és megfenyegetett, ha elmondom a szüleimnek, akkor meg fog ölni. Én megijedtem és nem szóltam csak behúzva fülem farkam elviseltem a fájdalmat. Egy idő után kezdtem nem érzékelni a fájdalmat, mintha elmúlt volna. A tudást szó szerint belém verték, mert igyekeztem megtanulni, de amit elvárt azt nem lehetett mind bemagolni. Nem túl sokat voltam kint, de az akadémiára járók elkezdtek gúnyolni, hogy mennyire béna vagyok, mert én nem közéjük járok, meg jöttek a szokás gazdag ficsur dumával. Ez miatt elég sok verekedésbe keveredtem, és párszor jól meg is agyaltak érte, de egyre ügyesebb lettem és a végén már én vertem őket. Idővel már kötözködni se kötözködtek velem, csak távolról mertek néhányan beszólni, akik elég vakmerőek voltak. Sajnos a tehetségemet nem használhattam ki, mert engem nem írattak be, hanem a többi eminens közé soroltak be, ahol egyre inkább növelni próbálták mellé a nagyképűségünket.

Egy halvány remény

Sokat szenvedtem míg végül 12 éves nem lettem és még mindig vert a tanítóm. Haza felé menve az egyik óráról megállítottak a régebben engem verő keménylegények és elég komolyan megtámadtak, ami már nem volt játék. Shurikenekkel és kunaiokkal dobáltak meg. Némelyikek elől ki tudtam térni, de sok eltalált és komoly sérüléseket szenvedtem. Egy jounin ugrott oda és avatkozott közbe. Az összes gyerek elfutott és magamra maradtam vele. Mindenhol véreztem és bevitt a kórházba, ahol hamar elláttak, de ő továbbra is ott maradt velem és vallatóra fogott, hogy miért támadtak meg a srácok. Elmeséltem neki, hogy régen én is visszadatam nekik azokat a fájdalmakat, amiket nekem okoztak és erre megértően bólintott. Ismerte őket, mert ő volt az egyik tanító az akadémián. Komoly büntetést is kaptak miatta ráadásul behozatta őket bocsánatot kérni, amit nehéz szívvel, de elfogadtam. Bennem volt ezek mellett még a tüske és a bocsánat elfogadása sem volt túl őszinte, szívem szerint végeztem volna mindegyikkel. Amikor szüleim megtudták, hogy mi történt egyből szabotálni akarták a támadóim tanulmányait, viszon nem sikerült nekik, mert kage nem fogadta el az indítványukat, amire eléggé berágtak. A jounin látva képességeimet megkérdezte, hogy miért nem íratnak be engem az akadémiára, amire csak annyi volt a válasz, hogy fontosabb dolgom is van ennél, nagyobb a kötelesség itthon. Addig győzködte őket a jounin, ha befejezem a családi tanulnivalókat, akkor elengednek az akadémiéra, ha szeretnék menni.

Váratlan fordulat

Fülembe jutott, hogyha befejezem a tanulmányaimat, akkor elmehetek az akadémiára,és minden vágyam ez volt. A szabadidőmet edzéssel töltöttem és igyekztem minél jobb fizikummal rendelkezni, hogy legyőzhessem ellenfeleimet. Már 14 éves voltam, amikor egy jounin látott meg az edzőterepeken. Bőszen edzettem, aki felajánlotta segítségét, hogy tanítani fog egy kicsit. Először csak egyszerű mozdulatokat és harcitechnikákat tanított, aminek meg is volt az erdeménye. Egy idő után rendszeresen oda jártam és mindig ott volt és segített nekem, majd ami nap, a tanítom ismét lesújtani készült a pálcájával, amelyet reflexszerűen elkaptam, majd felállva ketté törtem azt és elvonultam elmodani a szüleimnek az általuk felbérelt tanítójuknak a tetteit és meg is mutattam. Ekkor szüleimnek betelt a pohár és száműzették ezt az ember Iwagakuréből, pontosabban elkergették. Ennek köszönhetően nem foglalkoztattak tovább ezekkel a dolgokkal, hanem beírattak a ninjaakadémiára. Hála ennek a ténynek, számukra is megváltozott a nézőpontjuk, ráadásul befejeztem a tanulásomat a rohadéknál, így nagy szerencsémre elértem a célomat, habár nem éppen kezdtem túl fiatalon.

Akadémia évek

Mivel ez volt minden vágyam, hogy ninja lehessek, azért megtettem minden tőlem telhetőt, hogy jobban teljesítsek mindenben a többieknél. Könnyebben is ment, mert nagyobb voltam a többieknél, így erősebb és okosabb is. Könnyen tanultam és az első két évet egyszerre teljesítettem. Sajnálatos módon ezek után édesapám nem tért vissza az egyik áruszállítás után, majd niják kiderítették, hogy banditák támadták meg és végeztek vele. Ez komoly sokként ért, mert a támadói még életben voltak. Magamhoz vettem minden fegyvert és elindultam Iwagakureből, hogy végezzek apám gyilkosaival. Hajtott a buszú és hosszú ideig bolyongtam a hegyek között. Közel fél évet kerestem őket, de megtaláltam és megküzdöttem velük. Úgy hadakoztam velük, mint egy komoly ninja, aki megveszett és őrültként mészárolt le mindenkit. Valóban így volt, vágytam arra, hogy elvágjam a torkukat, egyre jobban éreztem a bennem felszökő adrenalint. Egyik után hullott a másik, mert alábecsültek. Végül a harc közepette talált rám két iwagakurei ninja, akik visszavonszoltak a faluba, de legalább a bosszúhadjáratom beteljesedett. Ott a kage elé vittek és kaptam egy hatalmas fejmosást. A fejmosás mellé még hozzájárult egy halálhír, aki nem volt más, mint az édesanyám, aki valamilyen tüdőbetegségem vesztette életét. Húgomat egy családhoz adták, mert kicsi lenne ahhoz, hogy velem legyen és családi körülmények között könyebb felnőni, én pedig elég idős voltam már ahhoz, hogy ne kelljen valakihez küldeni, amit nem is szeretten volna. Egyedül maradtam és még a ninjaságtól is elakartak tiltani, mert megszöktem a faluból, hogy a bosszúm beteljesedjen. Minden vagyon rám maradt, a fogadó meg apám üzlete is és nem nagyon tudtam mit kezdjek vele, így eladtam mindent és elköltöztem a lakóhelyemtől a faluban levő legtávolabbi pontra, hogy felejtsek. a testvérem új családjának küldtem és máig küldöm a hetente a pénzt, amit rá kell fordítsanak. Addig azt a közel fél évet merengéssel töltöttem, de végül összekaptam magam és újra nekiálltam az akadéminak, mivel jóvá hagyták a továbbtanulásom. Egy évembe került a másik két tanulmányi évem is az akadémián, ami annak volt köszönhető, hogy azt szerettem volna, ha szüleim büszkék lennének rá, ezért minden tőlem telhetőt megtettem.

Genin vizsga

Mint sokaknak nekem is eljött a genin vizsga ideje, amire még sok gyakorlással próbáltam rágyúrni. Nem volt okom miért izgulni, de mégis izgultam, mert maradandót akartam alkotni, mindenki szemében. Elindultam hát az akadémiára, ahol az egyik terembe volt a gyülekező és szólították a versenyzőket. Névsor szerint mentünk és türelmetlenül vártam, hogy én jöjjek. Végül engem szólítottak és bementem egy terembe, ahol rögvest farkasszemet néztem a vizsgáztatóimmal. Elmondták, hogy mit szeretnének tőlem látni, ezért rögvest neki is kezdtem, amit magas színvonalon be is mutattam, így elnyerve a geninek fejpántját. Dagadtam a büszkeségtől és elmentem szüleim sírjához, ahol megmutattam az érdememet. Egy hangot hallottam meg mögöttem, aki nem volt más, mint a kage. Furcsán tekintettem rá, majd elhívott sétálni, ahol a jövőmről kezdett el beszélni. Azt mondta egyedül fogok lenni társak nélkül, mert kivételes tehetségnek tart, így egyik legkiválóbb jouninját bízza meg a nevelésemre és tanításomra. Én elfogadtam ezt a lehetőséget és már várom, hogy találkozzak kiváló senseiemmel.

» Iwagakure

Iwagakure

Iwagakure

Similar topics

Similar topics